A holland kaland...

Ma délelőtt biciklire pattantunk és eltekertünk Keukenhof-ba, ami egy hatalmas park tele fákkal, madarakkal és a szivárvány összes árnyalatában pompázó tulipánokkal. Az odafelé út 2 óráig tartott, mert egy virágkarneválba ütköztünk, a karavánok az út nagy részét elfoglalták és nehezen lehetett csak haladni. Nem szeretem az ilyesmit: rengeteg virágot elpusztítanak, csak hogy pingvineket és más marhaságokat rakjanak össze belőlük, amik kb. egy napig maradnak szépek. A hollandok minden ilyesféle parasztvakítást nagyon szeretnek, kilométerhosszan ültek az út szélén a kis székeikben, hogy láthassák az előttük elvonuló menetet. Mielőtt Keukenhof-ba értünk, még megálltunk egy tulipánföldön és belevetettük magunkat a mező közepébe. Fél óráig fetrengtünk és ugráltunk a tulipánok között (egyet sem taposva le), bódító virágillat szállt a levegőben, tűzött a nap, mi meg vigyorogtunk és fényképeztünk. Mindig, rengeteget. Keukenhof szép, de a tulipánföld jobban tetszett. Lenyűgöző a növények sokfélesége, ami ott fogadja az embert, de sajnos olyan sok turista volt, hogy néha mozdulni sem lehetett. 3 órát töltöttünk a kertben, de csak a negyedét sikerült bejárni. Lesznek képek, ha visszakapom a gépem.

A tegnap délutánt Sandroval töltöttem egy napos teraszon. Nagyon sajnálom, hogy legatyamodelleztem szegényt (noha mint kiderült, tényleg az), mert nagyon érdekes személyiség és nagyon művelt is. Le kéne szoknom arról, hogy előfeltevéseim legyenek az emberekkel kapcsolatban. Igen nehéz volt visszafolytanom azért a percenként rámtörő röhögőgörcsöt, hogy egy allegóriakutató filozófus Armani modellel beszélgetek a csirkepörköltről, francia festőkről meg Kunderáról. Már ezért megérte idejönni: annyiféle (fura) emberrel találkozom, hogy napról napra színesedik a világ. Csilla 2 napja Maxima  hercegnővel és a férjével futott össze a botanikus kertben meg még egy párral, akik Csilla elmondása alapján nagyon elegánsan voltak felöltözve. Aztán az is kiderült, miért: a svéd királyi házaspár volt. Pfű.

Olivia ma jön vissza Ausztráliából. Nagyon szeretem azt a lányt, de igen különös dolgai vannak. Itt volt nála Marcus, az ex-barátja, akivel aztán a hosszúra nyúlt látogatás alatt ismét összejött. Pár hét múlva rájött, hogy ez így mégsem jó, Marcus menjen haza. Haza is ment a szerencsétlen, de Olivia úgy tűnik nem igazán tudja, hogy mit is akar,  mert a srác hazautazása utáni napon úgy kiütötte magát egy buliban, hogy az egyetlen dolog, amire képes volt, az a pult támasztása volt. Fogta hát magát és hazarepült Auszráliába egy hétre. Az ok rejtély, mert a családja Európában van egy 3 hónapos körutazáson, de feltehetőleg a Marcus fiú hiánya csalta haza. Még szerencse, hogy van pénzük passzióból átutazgatni a földgolyót - havonta kétszer.

Valamivel 3 után megjelent Henry, hogy menjünk festéknézőbe. Felkerekedtünk hát a HEMA-ba (ez afféle mindenes bolt itt Leidenben) és igen sokáig tépelődtünk a festékespolc előtt. Mindenképp rá akart beszélni valami vad színre, de végül mégiscsak a fehér mellett döntöttem. Ahogy ballagtunk hazafelé, találkoztunk Curtissel és a szüleivel, akik 2 napja érkeztek (az USA-ból), hogy egy szem fiukat meglátogassák. A papa szép szál ember, nagy hordóhasa van és igen öblös hangja. Rögtön szimpatikus lett. Meginvitáltak minket egy rövid kávéra, amiből 2 órás beszélgetés lett egy napsütötte teraszon. Meséltek Amerikáról, én meséltem Magyarországról, a fiúk meg ontották a piálós sztorikat. Ez a jó az Erasmusban, hogy annyiféle emberrel találkozhatok! Itt van ez a két ember a messzi Nebraska-ból korban, térben olyan távol tőlem és egy kicsi holland város kicsi teraszán megbeszélhetjük az élet nagy dolgait. Ilyenkor úgy érzem, hogy bármi lehetséges. A világ egy nagy falu, és minden cél elérhető, csak akarni kell. Curtis szülei imádnivalóak, lazák és viccesek, olyanok, mint az enyémek! A kávé után hazajöttünk és nekiláttunk a bicikli dizájnolásának. Beborítottuk papírral a védeni kívánt részeket, majd elkezdtünk festeni. Henrynek még az arca is festékes lett, nekem csak a kezem. A holland lakótársaim meg csak pislogtak ki a common room-ból, hogy mit szerencsétlenkedünk, de az is lehet, hogy csak a zaj zavarta őket, mert végigröhögtük az egészet. A végeredményre büszke vagyok: hófehér paripám lett, olyan, mintha új lenne. Most már csak az a kérdés, hogy mit fessek rá. Kék vagy rózsaszín pöttyökben gondolkodom.

Mielőtt kijöttem Leidenbe, arról ábrándoztam, hogy veszek majd egy fehér biciklit fehér kosárral és abban hordhatom a tulipánt meg a bagettet a piacról. És tessék, most van egy! Az álmok valóra válhatnak, ez a mese tanulsága.

Ma Amszetrdamba mentünk tanulmányi kirándulásra az allegóriás csoporttal. Az első állomás egy rejtett templom volt. Képzeljetek el egy teljesen átlagos holland nagypolgári házat, ami a kanális mellett áll, hasonlóan a legtöbb holland épülethez. Kívülről ugyanolyan, mint akármelyik társa, de belülről egy templomot rejt! Amikor a 16. század végén Németalföldön áttértek a református (kálvinista) hitre, akkor a katolikusok jobbnak látták "elvonulni" a világ elől: házak belsejében alakítottak ki kápolnákat és ott gyakorolták hitüket. Közel 66 rejtett templomról tudunk a 17. században (több volt belőlük, mint a rendes, látható templomokból, de mára csak 2 maradt) A katolicizmus ugyan nem volt teljesen tiltott, de az állam magas adókkal próbálta meg a katolikus híveket jobb belátásra téríteni. Az hivatalos áttérés ellenére a lakosság több mint fele katolikus maradt. Az általunk látogatott ház alsó szintje lakótérként szolgált, a 3 felső szint közepét kibontották, hogy magas belső tér, "templom-hatás" alakuljon ki. Az oltár fából készült, de márvány mintázatot festettek rá, ami akkoriban drágább volt, mint a valódi márvány, ami azért furcsa. A szószék is rejtett volt, úgy lehet "kihajtogatni" az oltár alól.

Aztán a Dam Squere-en álló városházát néztük meg, ami fura keveréke a klasszicisa és barokk stílusjegyeknek és mint megtudtuk, a holland állam nagyszerűségét (meggondoltságát és igazságosságát)  fejezi ki a rajta látható szimbólumok segítségével.

Tulajdonképpen minden értelmezhető allegorikusan - ez volt az út konzekvenciája, ha eléggé figyelsz és elég bolond vagy ahhoz, hogy ez érdekeljen. Egyébként arra jöttem rá, hogy akármilyen fura madarak is ezek, kedvelhetőek, sőt szerethetőek. Ms. Kasten nagyon kedves volt, közvetlen, igen jól elbeszélgettünk, ha mellém keveredett és még a capoeira egy allegória-elméletem is tetszett neki, olyannyira, hogy megkérdezte, nem akarom-e ebből írni a paper-t. (még meggondolom) Majd az eddig lebgolondabbnak artott madárszerű - egyébként norvég - sráccal is igen jól elbeszélgettem, pedig eddig meg voltam győződve arról, hogy a latin filológián és az irodalmon kívül nem sok minden érdekli. Tessék, milyen előítéletes vagyok még mindig! Pedig ha valamire megtanított ez a fél év, hát arra biztosan, hogy ahány ember, annyiféle személyiség és mindenkiben van valami, ami tiszteletre és becsülésre érdemes!

A körút után Ms. Kasten mindenkit vendégül látott egy kávézóban (otthon ez sosem fordulna elő) és mikor látta, hogy fázom a kerthelyiségbben ücsörögve, rám terítette a kabátját! (újabb nagy pislogás) Előbb eljöttem, mint a többiek, mert 7kor taliztam egy lánnyal Leidenben, aki eladta nekem a biciklijét. Rosszul mértem fel a kávézó és az vasútállomás közti távot, ezért futottam, mint a nyúl, de a vonatokkal is gondok voltak, ezért gyorsan megkérdeztem egy kalauzt, hogy hogy jutok el leggyorsabban Leidenbe. Elirányított kedvesen a megfelelő vágányhoz. Pár perce már várakoztam, mikor bemondtak valamit hollandul és megfordulva látom ám, hogy a kalauzom fut utánam a peronon, hogy "Kisasszony, kisasszony! késik a vonata, menjen gyorsan a 14-es vágányhoz, azzal jut el leghamarabb Leidenbe" Én teljesen meg voltam hatódva a gesztustól, meg attól, hogy itt így törődnek az emberrel és újabb sprint után fent voltam a megfelelő vonaton, ami aztán el si indult. Késve értem Leidenbe, újabb futás, kb. 1,5 km (balerinaciőben), és 10 perc késéssel meg is érkeztem a helyre, ahol megbeszéltük, hogy lebonyolítjuk a bizniszt. Ott volt már az emberem, akinek nagy lihegve jó sokáig magyaráztam, hoyg hol voltam, mit csináltam és mi volt a hülye vonattal, mire közölte, hogy bocsi, de ő nem beszél angolul. Erre odajött az apja, akivel nyélbeütöttük az üzletet:) Van egy biciklim, holnap lefestem hófehérre és veszek rá egy hófehér kosarat. az élet szép:)

Most jelezték, hogy az általam leírtakból esetleg az jön le, hogy nem megy jól az angol. Velem született szerénységem mondatja velem ezeket a dolgokat:) Ugyanis csupán azt szerettem volna kifejezni, hogy elégedetlen vagyok, hiszen a mérce elég magasan van: az anyanyelvi beszélők szintjén. Nos, hozzájuk képest valóban nem beszélünk jól, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy EGYÉBKÉNT IGENIS JÓL BESZÉLÜNK. Ma brillíroztunk Allegory-n, mindannyian bátran beszéltünk, magvas gondolatokat közvetítettünk. Az allegóriáról. És a nyelv figurativitásáról. Angolul. Nyugodjatok meg, jók vagyunk. Ja, és meg lettünk dicsérve a tanár által. Vége ennek a fejezetnek.

De ki tette ide ezt a sárkányt megint?

Ma este rájöttem: nyelvi problémáim egyedüli okozója Jon, az amerikai. Ha vele beszélgetek, és ez sűrűn előfordul, akkor rendszerint fogyatékosnak érzem magam, mert vissza kell kérdezni, gondolkodni, hogy vajon mit is mondott. Ma beszélgettem a barátnőjével, Kirstennel, és tökéletesen értettem. Meg az ausztrál Henryt is. Viszont Jon feladja a leckét! De Kata ma rávilágított, hogy a probléma vele van! Mert szerinte hibásan beszél. Meg néha kihagy mondatrészeket. Például az igét, ami pedig igazából nem árt, ha meg akarod értetni magad. Szóval megszületett a nagy elmélet: mi VALÓJÁBAN jól beszélünk angolul, Jon az, aki nem. Igazán nagyszerű, hogy éles szemű megfigyelőkként képesek vagyunk a saját hülyeségünket másokéinak beállítani. Ehhez is kell tehetség.

A jó hír, hogy lehet, hogy többen megyünk Belgiumba, mint gondoltuk. Halael, a félig holland, félig amerikai, aki úgy öltözködik, mint egy francia, de olyan magas, mint egy holland lehet, hogy velünk jön Oliviával. Szuper lenne! Egyébként csodálom ezeket a tyúkokat. Még a legprosztóbb kocsmába is képesek úgy felöltözni, mintha az Ascot-i derbire mennének. Furcsa.

Még mindig úgy érzem, hogy nem tudok angolul. Ami valószínűleg így is van:) Tényleg akarom, próbálkozom, de úgy tűnik, mintha megragadtam volna egy szinten. Félreértés ne essék, óriásit fejlődtünk, mióta kijöttünk. Ez nem dicsekvés, hanem objektív tény: amikor először találkoztam Nickel vagy Curtissel Amelandon, vért izzadtam, hogy megértsem őket és hogy értelmesen tudjak válaszolgatni nekik. Most volt Nick búcsúbulija és minden nehézség nélkül el tudtam vele beszélgetni, sőt még élveztem is. De mintha ennél a szintnél nem lenne (jelenleg) feljebb - vagy csak én nem tudom megugorni az akadályt? Néha tényleg vicces lehet, amint hegyezzük a fülünket, hogy egy-egy új szót, kifejezést elkapjunk és megjegyezzük. Tegnap, a tengerpartra indulás előtt Sander az olasz lánynak magyarázta, hogy mi az a flip-flop. Gyorsan elhadarta, hogy "tudod, az a papucs, aminek csak egy pántja van: a nagylábujjad és a mellette lévő közt". Én meg csak hegyeztem a fülem és hát igen: ez különbözteti meg a native speakert az idegennyelvűtől: olyan könnyen jönnek a szavak!!! Irigylem őket néha. Olyan jó lenne, ha tcsak egy nyelv lenne a világon! Ők sokkal jobban ismerik egymást, mint ahogy minket vagy mint ahogy mi ismerhetjük őket. Mert mi nem érezzük az angol árnyalatait, színeit, nekik pedig a zsigereikben van. Vajon milyennek tűnhetünk angolul? Lehet, hogy téves a kép: néha használhatunk olyan szavakat, amiknek nem érezzük az árnyalatát vagy a stílusát. Vagy az is lehet, hogy csupa "közömbös" szót használunk, ezáltal unalmasak vagyunk? Asszem sose tudjuk meg. És ez mindkét irányban működik, produkció, percepció egyaránt hézagosak, jajh. Bár ennek a nemtudásnak is megvan a maga előnye. Egy világ dőlne össze bennem, ha kiderülne, hogy mondjuk Olivia buta vagy hogy Bradnek nincs is humora. Mindkettő valószínűtlen, de ha native lennék, sokkal árnyaltabb lenne a kép róluk.

A tengerpart egyébként klassz volt, nem olyan jó, mint a hágai, de azért megteszi. Nagyon zavart a szennyezés a vízen: zöld hab úszott a tenger felszínén. Az emberek hülyék! Semmi felelősség nincs bennük a bolygó iránt, amin élnek.

Kint tombol a tavasz, vagy inkább a nyár, én meg a náthával küzdök. Annyira jellemző. A gőzölés a legrosszabb az egészben. A baj az, hogy tudom, hogy tényleg használ, ezért csinálni kell. Tegnap 1 órát mászkáltam fülcsepp után, ugyanis a füleim is begyulladtak, de ebben a hülye országban csak receptre lehet fülcseppet kapni. Ez is annyira jellemző. Drogot minden sarkon vehetsz kilóra, de a fülcsepp csak receptre megy!

Azon gondolkozom, hogy mit kéne csinálni a nyáron. A tv-hez nem akarok visszamenni, sőt egyáltalán Pestre sem, mert nyáron a negyven fokban nincs kedvem a betontengerben gürizni. Valami szép helyben gondolkodom, mondjuk tengerpartban. Marquez azt mondja, hogy "az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek". Nagyon szép gondolat és úgy gondolom, hogy az én következő homokszemeim valahol Zakynthos vagy talán Santa Barbara környékén vannak. Egyébként én hiszek az eleve elrendelésben (mondtam, hogy igazából nem vagyok katolikus), és most, hogy találkoztunk Kenyérrel és Magasjánossal, meggyőződésemmé vált, hogy a Jóisten is azt akarja, hogy mi Santa Barbarára menjünk.

Ha már Marquez: valahogy mindig hadilábon álltam ezzel a pasassal. Eleinte nem értettem a nagy rajongást irányában, mert 3szor futottam neki a Száz év magánynak, de egyszer sem sikerült befejezni. Az idő csak úgy folyik és generációk éldegélnek egymás után, mellett és semmi érdemleges nem történik. Hogy színpadra hogy vitték, az meg végképp elképzelhetetlen. Aztán elolvastam a Szerelemről és más démonokról-t és az a könyv bizarrul jó! Szóval 1-1 volt az állás, de most kihoztam magammal a Szerelem a kolera idején-t és nagyon-nagyon tetszik! Tehát a dolog eldőlt, szeretem Marquezt. Az a jó benne, hogy sosem tudhatod, mikor ír le valami olyat, ami a földhöz vág. A legromantikusabb/unalmasabb résznél képes leírni olyan szavakat, mint a 'segglyuk', ami rögtön felébreszti az álmos olvasót. Meghökkentő, na.

Gőzöléshez a következőket ajánlanám:

Tudom, hogy régen írtam, de valahogy mindig elmaradt a bejegyzés. Most pótolom. Elég mozgalmas 2 hét van mögöttünk. Párnacsatáztam Amszterdamban, paint ball-oztam Delftben, legóztunk Haarlemben, és ugráltunk a tengerparton Hágában. Mindeközben itt volt a második családom, először jött Julcsi Toulose-ból, aztán Enci Pestről, majd Dalma Kölnből, végül Noémi és Anikó Dániából. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, buliztunk, és harcoltunk is - ki-ki a maga módján. Második Texas volt ez, de így is van jól, ha már az elsőről lemaradtam: a világ 5 különböző pontján élő barátok találkoznak egy pici holland városkában, hogy megbeszéljék az élet nagy dolgait, szeressék és öljék egymást egy kicsit (mert az ember mindig azt bántja, akit szeret), ugyanis már nagyon hiányoztak egymásnak. Ültünk a kanális partján a piac forgatagában, tűzött a nap, tele volt a kávézó terasza és én olyan boldog voltam! Olyan rég láttam őket (több hónapja már) és végre itt vannak! Ezeket a perceket nem felejti el az ember. Vagy mikor megfőztem a paprikás krumplit a csajoknak, mielőtt elindultak Kölnbe és Noémi a szájába vette az első falatot (3 hónapja nem evett magyar ételt), akkor láttam rajta, hogy rém boldog! (őt amúgy is étellel lehet a legkönnyebben lekenyerezni. Bocsi, de így van:))

A Húsvét rendhagyóan telt: Anyáék nélkül. Délelőtt elmentünk a templomba, református misét hallgattunk hollandul (oda se neki, kicsire nem adunk). A pap poénkodott, a hívek röhögtek, és énekeltek sokat, én pedig újfent megállapítottam, hogy mennyivel jobban tetszik a református szertartás, mint a katolikus. A református templombelső olyan letisztult, békét sugárzó. Semmi felesleges pompa, cicoma. A katolikus templomoktól meg egyébként is frászt szoktam kapni; ha nagy ritkán beteszem a lábam egybe, mindig azon jár az eszem, hogy a Jóisten biztos nem akarta, hogy ilyen pompás és fényűző templomokat építsenek neki, ráadásul ennyi pénzből. Meg ott a pap folyton szörnyűségeket beszél. Az ember elvileg azért megy be, hogy lelki békéjét/bűnbocsánatot stb találjon, de úgy távozik, hogy élni sincs kedve. Mert ott mindig csak ostorozzák az embert és Ádámtól-Évától kezdve a fejére olvassák az összes elkövetett bűnét - szó szerint.

Nem volt sonka, de tojás se, senki sem locsolt meg, de azért remélem nem hervadok el. Volt viszont éneklés, botanikus kertben napozás és paprikás krumpli. Rendhagyó volt, ahogy mondtam.

Most a paper-t kéne írnom, de helyette nektek írok. Ma voltam regisztrálni a városházán, nem hittem, hogy sikerül, mert Marianntól külügyminisztériumi pecsétet követeltek a születési anyakönyvi kivonatára. Tőlem is kérték, de nagyon mosolyogtam és irtó kedves voltam (nő volt az ügyintéző, még mielőtt szó érné a ház elejét), és elindították a regisztrációt, 2 hét múlva megkapom a regisztrációs számomat, ami 2 dolgot jelent: megtarthatom a kinti bankszámlámat és voksolhatok az EP-választásokon! Ennek nagyon örülök, irtóra bosszantott volna, ha egy pecsét miatt nem szavazhatok.

Tegnap Utrechtben voltunk, gyönyörű, eddig ez tetszett a legjobban! Igazi holland város, de van valami plusz is benne: stílusa van! Nagyon hangulatos, nagyon élhető, egy szóval látni kell. Csodás gótikus temploma van, amin belül egy kiállítás kapott helyet. Nem tudom, hogy Nyugat-európai sajátosság-e ez, de az biztos, hogy itt a vallás meglepő funkciókkal gazdagodott: a templom helyet ad a modern művészeteknek, de még konferenciáknak is. (Rotterdamban szentmise helyett konferencia volt a templomban, mikor ott voltunk) Vagy lehet, hogy csak arról van szó, hogy az egyház mindent elkövet, hogy visszahódítsa a híveket, vagy legalább is becsalogassa az embereket a templomba. Elmentünk egy kiállításra, ami egy középkori kolostor épületében kapott helyett. A múzeum shop-ban aztán formabontó "kegytárgyakat" lehet kapni: utolsó vacsora utáni frissitő cukorka, Jézus-jelmez (ez már tényleg bátor), de olyan szobrok is voltak, amik Jézust ábrázolták a keresztfán, J. nemi szerve pedig pedig egy álló csavar volt. Ez azért több, mint furcsa. Itt ilyen liberális az egyház? Nem hiszem. Lehet, hogy pusztán üzleti célok miatt lehet ilyen dolgokat árulni a kolostorban: nem a hívőket, hanem az átlagembert célozzák meg; még én is vettem volna utolsó vacsora utáni mentát, ha nálam lett volna a pénztárcám és a humorérzékem, míg klasszikus Mária-szobrot sosem vennék.

Azt el kell mondanom, hogy nagyon jó volt otthon! A család imádnivaló volt, a csajok szintén! Olyan jó volt veletek lenni megint! Nem tudom, hogy mikor és mi történt, de  valami biztosan, mert VALÓBAN fel vagyok töltődve! Köszönöm Nektek!

Csodás utcarészlet, rózsaablak a Jankerkben, Károly angyalai a kerengőben, kakiló kislány a virágok között, végül a Jankerk és tipikus holland házak Utrechtben, ahova majdnem nem mentünk el, hátha ott is esik az eső, mint Leidenben. Esett is, de csak kicsit. Na: