A holland kaland...

Nem akarok sem elkeseredettnek, sem szentimentálisnak tűnni, ezért most rövid leszek. Nem tudom elképzelni, hogy hazamenjek és fel sem fogom, hogy 3 nap múlva ilyenkor már Magyarországon leszek. Néha komolyan úgy érzem, hogy megszakad a szívem. Rengeteget kaptam ettől a fél évtől és ettől az országtól. Nem akarom magam ismételni, inkább álljon itt egy idézet Sarah Orne Jewett-től, aki nagyon szép és nagyon unalmas novellákat tudott írni s mindemellett nagy bölcséssegeket mondani:

"Life was resumed, and anxious living blew away as if it had not been. I could not breathe deep enough or long enough. It was return to happiness."

Köszönöm, hogy olvastatok. Otthon találkozunk!

A Pünkösd hétfőről nem számolnék be, beszéljenek a képek helyettem.

a madár a lényeg

Tegnap eltekertünk Hágába a tengerpartra. Az odaút magas dűnéken vezetett keresztül, tűzött a nap, mi pedig 2 órát tekertünk a partig. Olyan különös ez a Hollandia. Pár napja még kabátban mászkáltunk és majd' megfagytunk a viharban, most pedig kitört a kánikula. Igazi mediterrán tájnak láttam a dűnéket, forróság volt, tengerillat szállt a levegőben, ami keveredett valami furcsa virágillattal. Mintha csak Horvátországban, vagy Görögországban lettünk volna. A part nagyon zsúfolt volt, minden holland ott hupákolt, mi pedig élveztük a napsütést, amíg csak lehetett. Csodaszép nap volt! Hazafelé megnéztük a királynő palotáját, Wassenaar-on lakik egy erdő közepén. 50 km-t tekertünk tegnap és csodával határos módon nincs izomlázam.

Csilla tegnap hozzám költözött. Borzasztó ez a költözés. Össze kell raknod a holmidat, az életedet és elmenni onnan, ahová annyi szép emlék köt. Én is csomagolok nemsokára. Próbálok nem jajveszékelni, de néha ezt nagyon nehéz megállni. Sokszor gondolkozom azon, hogy Kata példáját követve odaláncolom magam egy tehénhez vagy egy kanálishoz, a kulcsot pedig messzire hajítom, mert azt akarom, hogy száz lóval se szakíthassanak el innen. Viszont tegnap lefekvés előtt próbáltam összeszámolni, hogy mik hiányoznak. Elég szép lista lett belőle. Hiányzik a Nagymamám, aki minden alkalommal olyanokat tud mondani, hogy hetekig nevetünk rajta. Hiányzik, hogy reggel lágy tojást főzzek Apának. Vagy hogy Anyával kimenjünk a piacra lángost enni és a lángosos néni megkérdezze: "Itthon van a kislány, Évike? Látja, nem is volt ez olyan hosszú idő." Hiányzik a saját lakásom/szobám, ahol igazi várúrnő vagyok, nem pedig paraszt a mások sakktábláján. Hogy bármikor felhívhassam a barátaimat, akik nem fél éve ismernek, hanem hosszú évek óta és fél szavakból is megértjük egymást. Ilyen apróságok jutottak eszembe. De igazából azt gondolom, hogy ezek a nagy dolgok. Ezek azok, amik igazán fontosak.

Amit itt igazán szeretek, annak egy része megvan otthon is. A tehenek, a bárányok, a szép természet, napsütés. Ami otthon nincs meg, és itt nagyon megtanultam értékelni, az az, hogy itt kedvesek az emberek (lakótársakat leszámítva), nyitottak, beszélnek angolul. Tudnak élni, és megvan hozzá minden adottság ebben az országban, hogy a maximumot hozzák ki mindenből. A rengeteg bicikli. A környezettudatosság. A sokféle náció. A tenger. A lehetőségek tárháza. Az életszínvonal.

Mindig így akartam élni, ahogy ebben a félévben tettem. Megéltünk minden pillanatot, mindig mentünk mindenhová, és nincs olyan dolog, amire azt mondanám, hogy bánom, hogy nem tettem meg, mert megtehettem volna. De az is igaz, hogy nem lehet ezt sokáig csinálni, mert kiéghet az ember könnyen. Néha már érzem, hogy kicsit over-holidayed vagyok (Nem én találtam ki ezt a szót sajnos, de valami szuper-találó.) és azt akarom, hogy hagyjanak békén és csak nyugalom legyen. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy ennek semmi köze a való élethez. Ez csak egy illúzió. Semmi más dolgom nem volt ebben a félévben, mint tanulni és jól érezni magam. Ez egy burok. Egy csoda-ország, ahol csak jó dolgok történnek és minden lehetséges, amit csak szeretnék. Otthon sosem éreztem így, mert nincs is így. Kaptam ezt az ajándékot, mert jól tanultam és mert szerencsés vagyok, de most itt az ideje visszatérni a való életbe.

Pénteken Jon elvitt egy közeli farmra állatokat nézegetni. Tudja, hogy ez a mániám, ezért hát szerzett egy térképet és elkerekeztünk erre a csoda helyre, ami Leidenhez közel van ugyan, de az út biciklivel másfél óráig tartott. Ahogy a város szélére értünk, már tudtam, hogy ennél jobb programot elképzelni sem tudtam volna; olyan zöld volt a fű, olyan kék az ég és olyan erős a Nap, hogy szinte már-már giccsesnek hatott a látvány. Útközben találkoztam a legnagyobb báránnyal, amit életemben láttam, akkora volt, hogy házörzőnek is simán beillene. A farmon több száz kecske volt, mind kézhez szoktatva, és olyan szelídek, mint a bárányok:) Egy 5 napos kecskegidát dajkáltunk fél órán keresztül, és teljesen beleszerettem! Nem tudom, hogy láttatok-e már újszülött kecskét, de annak olyan nézése van, hogy szerintem még a halottat is feltámasztaná. A kecske csodálatos állat, majd mindenképp szeretnék tartani egyet! Nem beszélve arról, hogy milyen finom a teje.

Voltak ott bárányok, őzikék, lovak, bocik és rengeteg disznó. Egész otthon éreztem magam! Mindegyik nagyon szelíd volt, az őz és a bárányok különösen; kézből etettük őket. Utoljára 3 éves koromban etettem őzt, de most is ugyanolyan ámulattal töltött el.

Rengeteg kakas és tyúk mászkált az udvaron, ők is nagyon szelídnek és fotogénnek bizonyultak. A kakas egész végig pózolt a kamerának, készült egy-két nagyon mókás kép.

Teljesen feltöltött az a nap és megint megerősítette azt a gyanúmat, hogy valószínűleg pályát tévesztettem, de ez már egy másik bejegyzés témája.

Tegnap volt az amerikai irodalom vizsgánk. 3 órás vizsga volt, a tanárnő semmit sem bízott a véletlenre, mindent kikérdezett. Nem lesz vele gond, szép, gömbölyű jegyet fogunk kapni rá. Most, hogy a félév már majdnem a hátam mögött van, be kell ismernem, hogy a nehézségek ellenére milyen elégedett vagyok mindennel. Annyit kaptam ettől a félévtől; barátságokat, utazásokat, élményeket és rengeteg tudást is. Hiába tanulom már ezt 4 éve, mégis most tudtam meg, hogy mitől realista egy regény, hogy mi a különbség a naturalista és a realista hős között és hogy miért rajonganak annyian Walt Whitmanért. És most reagálva egy tegnap folytatott furcsa beszélgetésre, ami fölött még most sem tudtam napirendre térni, kifejteném amit gondolok; az illető tudom, hogy olvas. Vannak olyanok, akik azt kérdezik, hogy ezek mégis milyen szempontból fontos dolgok, mert ezek csak könyvek. Az biztos, hogy nem fogok életet menteni a tudásommal, de ezek nem csak könyvek. Mert mint minden tudomány, az irodalom is összefügg más tudományokkal, és ha valaki egyszer elkezd másképp írni (festeni, tervezi, építeni, stb), akkor az nem eggyel több fejezetet jelent majd a tankönyvekben, hanem azt, hogy valami nagy változás van a társadalomban és/vagy a gondolkozásmódban. Egy könyvnek nem csak esztétikai értéke lehet, hanem kordokumentum is egyben. Biztos vannak olyanok, akiknek még soha nem volt olyan találkozásuk egy könyvvel, ami megváltoztatott volna bennük valamit. Ami adott volna nekik valami szépet. Vagy nem olvastak olyan verset, ami annyira megfogta őket, hogy ha nem tudnak elaludni, ezt mondogatják magukban, mert nem tudnak betelni a szépségével. Biztos vannak ilyenek. És én szívből sajnálom őket. Szóval aki azt gondolja, hogy az életben egyedül azok a dolgok fontosak, amik megfoghatóak, mint egy autó vagy egy ruha, vagy csak az a tudomány, aminek kézzelfogható haszna van, mint amilyen a jog vagy az orvostudomány, annak azt javaslom, hogy vegyen a kezébe egy Kosztolányi kötetet vagy a Mester és Margaritát és addig fel se kelljen a székből, amíg ki nem olvasta. Ha ezek után is úgyanúgy gondolkodik, akkor azt hiszem menthetetlen eset.

Visszatérve a különbségekre. Itt nem arról szólt a félév, hogy a tanár egy bizonyos irodalomtörténeti korszakból kiválasztja a kedvenceit és azokat rágják a diákok lassan vánszorgó órákon keresztül, miközben semmit nem tudnak meg a műről, mert a tanár nem tud elszakadni rajongása tárgyától, vagy mert egy 10 soros szövegrészlet mikroelemzését követelik tőlük, aminél nagyobb marhaságot még sosem hallottam. Az óra itt interaktív volt és motiváló. Egy korszakra adott rálátást, de nemcsak az irodalmára, hanem társadalmára, történelmére, kultúrájára, de még a gazdaságára is. Úgy érzem itt valódi tudást kaptunk. Nem azt mondom ezzel, hogy az ELTE-n nincsenek jó tanárok, mert vannak, csak kisebbségben. (Sosem felejtem el az Eötvös félév első óráját Bécsy Ágnesnél, aki közölte, hogy a saját bevallása szerint is olvashatatlan regényekkel fog kínozni minket fél éven át, majd a végén írjuk egy egymillió oldalas dolgozatot egy olyan problémáról, ami báró Eötvös Józsefről szól és bennünket különösen izgat. Mondanom sem kell, hogy nem volt ilyen.

Anyáék meglátogattak. Nagyon jó volt megmutatni nekik a világomat (ami most sajnos az esős arcát mutatta), bár nem tudom, hogy sikerült-e átadni nekik azt, hogy miért is imádom ezt az országot annyira. Hoztak hazai ízeket, libamájat, fehérpaprikát, és még parízert is! Mikor beleharaptam a fehér paprikába, úgy rámtört a honvágy, hogy  beleborzongtam. Azon kívül, hogy nagyon boldog voltam, hogy láthatom őket, sok furcsa érzést is elhoztak nekem. Elhozták az otthont. a barátaimat, azokat, akiket szeretek. Azáltal, hogy velük beszélgettem ezekről a dolgokról, sokkal közelebbinek éreztem a két világot egymáshoz; az otthonit és az ittenit. Olyan emberekről is beszélgettünk, akik fél éve egyetlen egyszer sem jutottak eszembe. Nem tudom hogy lehet ez, mert - habár nem a barátaim - de egy városban éltünk évekig, én pedig egyszerűen elfelejtettem őket. Hogy felejthet el az ember ilyesmit?

Olyan gyorsan eltelt ez a fél év, hogy észre sem vettem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mikor fel kell fognom, hogy vége, hogy ennyi volt. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Tegnap este az Einstein nem volt az igazi. Ott lebegett a "vége" felirat a szemünk előtt. Henry mindenkinek hiányzik, olyan különös, hogy nincs itt. Az ember szeme mindig a hiányt keresi, az a legérdekesebb. Ha leveszel egy képet a falról, a helye vonzani fogja a tekintetedet. Addig fogod nézni az üres helyet, míg meg nem szokod, hogy nincs ott a kép. Mi is így leszünk majd azokkal, akiket itt megszerettünk. Egy ideig őket fogjuk keresni mindnehol, az utcán, a buliban, a parkban. Aztán megszokjuk, hogy nincsenek, és remélhetőleg belenyugszunk.

Sajnos már a búcsúzó szemével nézek itt minden házra, bokorra, kanálisra. Pedig ahogy Dalma mondja: nem sírunk, hogy elmúlt, hanem örülünk, hogy megtörtént.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán visszafelé időben. Tegnap volt Henry búcsúbulija. Elég kiakasztó volt, hogy őszinte legyek. Olyan volt az egész, mint mikor a halálraítéltek még utoljára őrölten kitombolják magukat, mert tudják, hogy úgyis ez lesz az utolsó. Én nem tomboltam, csak csendes megfigyelő voltam, de abból is elég lett egy idő után. Amúgy is elég rosszul tolerálom az ilyesmit, de ebben a tegnapi szituációban az is benne volt, hogy nemsokára az én estém jön el, az én utolsó estém. Csak akkor már nem lesz kitől elbúcsúzni, mert szinte mi leszünk az utolsók, akik hazamennek innen. Búcsú. Ki nem állhatom ezt a szót. Van benne valami nagyon végleges.

Hazafelé a buliból éppen a könnyeimmel harcoltam, mikor megláttam egy lányt, aki mellett mentőautó parkolt, a feje alól pedig folyt ki a vér. Gyorsan észhez térített a látvány, mert azért mégiscsak van annál rosszabb, mint mikor egy hollandiai félév után haza kell menned. Hazaérve beszélgettem valakivel, akinek sok tapasztalata van költözésekről, nagy utazásokról és búcsúzásokról, és helyre tette gyorsan a világom.

A kölni dóm lenyűgöző. A Notre Dame-hoz tudnám hasonlítani, bár az sokkal kisebb, de a hatásuk hasonló. Olyasfajta épület, amit órákig el tudnék nézni, mert úgysem unnám meg. Mindig van rajta valami felfedeznivaló.

Dalma világa nagyon színes. Köln külvárosában lakik egy hatalmas egyetemi faluban, ahol mindenféle náció megfordul. Egy francia meg egy kanári-szigeteki lánnyal és egy magyar fiúval lakik együtt. Minden este máshol gyűlnek össze, esznek-isznak, és mindig van épp egy buli valahol. Szombat este Judit rakott krumplit készített nekünk, sajttal a tetején, amit egy üveg ötputtonyos tokajival öblítettünk le. Annyira hiányzott a magyar társaság, nem mintha itt nem lenne részem benne, csak a lányok társaságát már annyira megszoktam, hogy nagyon különös volt „más” magyarok között lenni. Első este óriási buliban voltunk, az otthoni közgáz bulikhoz hasonló volt ez, az egyetem főépületében 6 teremben hat különféle zene szólt és Dalmával a parkett ördögei voltunk. Táncoltunk esőben, mezítláb, és asztal tetején is, ahogy illik.

Voltunk Bonnban, ami nagyon édes város, kirándultunk egy közeli kastélyhoz és nagyon jó volt végre domborulatokat látni – nem mintha nem imádnám a holland mélyföldet, de azért a változatosság gyönyörködtet. Hétfőn reggel felkerekedtünk, Dalma órára ment, én pedig vásárolni és gyönyörködni a városban. Délben isteni pisztrángot ettünk a suli menzáján, ami csodálatos volt. 6 különböző étteremben ehetsz, de előtte mindegyiknek a választékát megtekintheted egy búra alatt az aulában! Az ételeknek itt van ízük és elérhető áron adják őket!

Aztán délután a Rajna parton ülve Mariann feltette a kérdést, hogy mikor indul a vonatunk haza. Ez volt az a pillanat, mikor észrevettem, hogy elvesztettem a jegyeinket. Azokat a jegyeket, amik előre lefoglalt, kedvezményes jegyek voltak, mindemellett az utolsó helyeket kaptuk meg azon a bizonyos vonaton. Tehát ez azt jelenti, hogy aznap nem jutunk haza, nem tudok elköszönni Henrytől, akit Isten tudja mikor látok legközelebb, és nem tudunk vizitelni Ms. Kastennél. Dalmával őrült vágtában indultunk a belvárosi McDonald’s felé, aminek a wc-jében őket hagytam. Az út óráknak tűnt, de az alatt a 20 perc alatt, amíg valóban tartott, a ’hogy lehettem ilyen hülye?’ és a ’hogy jutunk most haza?’ kérdések mellett az is a fejemben forgott, hogy ez most miért történik velem. Nem hiszek a véletlenekben, egyáltalán nem, ezért folyton azon járt az eszem, hogy a Jóisten most ezt mégis miért csinálja. Nem tettem semmi rosszat, akkor miért akar megleckéztetni? A történethez tartozik, hogy a 3 nap alatt egy árva német szó sem hagyta el a számat, mert a 8 év tanulás ellenére meg voltam győződve afelől, hogy teljesen elfelejtettem – mivel nem ért nyelvi inger 5 éve. De amint berontottam a McDonald’s-ba és megláttam az ismerős wc-s nénit, olyan tökéletes németséggel adtam elő a bajomat, mintha mindig is ezen a nyelven beszéltem volna. Az alkohol mellett a stressz a legjobb nyelvtanár, ezt is aznap tanultam, mint sok minden mást is. Meglett végül a jegy, a néni beletette a papírgyűjtőbe, de végül visszakaptam őket. Kezemben a piros borítékkal bután néztem Dalmára. „Most ez akkor miért volt?” – kérdeztem. Rám nézett a nagy zöld szemeivel és azt mondta: „Azért Lau, hogy figyelj oda.” És milyen igaz. Figyelni kell a jelekre, mert nem hiába küldözgetik őket onnan fentről. Olvastam egyszer egy könyvet Coelho-tól, amiben a főhős úgy találja meg a kincset, hogy csak a jeleket követi, de azokat kitartóan, éveken át. Aztán persze megtalálja a kincset, ami nemcsak valódi kincs, hanem a boldogság is egyben, de ez már klisé. Szóval bementem a dómba és megmondtam neki, hogy vettem a jelet és azt is megköszöntem, hogy visszaadta a jegyeket. Szerintem még soha sem mentem be ilyen indíttatásból egy templomba, mert valahogy mindig úgy éreztem, hogy ha közlendőm van vele, akkor azt bárhol megtehetem, nem kell ahhoz feltétlenül egy templom. Lefekvés előtt pedig sokat gondoltam a wc-s nénire, mert habár 50 cent volt, még soha nem éreztem, hogy ennyire megérte volna fizetni egy pisilésért.

Felháborító, hogy csak percekre van netem. Mikor vizsgaidőszak van vagy hasonló, és nem hagyják az embert elmélyült tudományos kutatást folytatni, meg fészbúkolni. Fel vagyok háborodva.

Ma volt az utolsó allegory óránk. Hála istennek, már épp ideje volt, hogy abbahgyjuk ezt az egészet, így is félő volt, hogy szemeszter végére egyetlen ép idegsejtünk sem marad. A mai óra különösen vitte a prímet. Mariann annyira unatkozott, hogy jobb elfoglaltságot nem találva folyamatosan engem bámult és valami hihetetlen érdeklődést próbált az arcára erőltetni, de ebből csak annyi lett, hogy a jobb arcfelén egy izom időről időre megrándult. Innen tudtam, hogy habár kívülről maga volt a világbéke-világboldogság, belülről tombolt. Én hasonlóképpen. De ennek is vége lett, most már csak a thesist kell megírni, és soha többet hallani se akarok erről a vesszőfutásról.

Hétvégén megyünk Kölnbe a drága Dalmához, úgyhogy hétfő estig nem leszek, de mobilon elértek. Addig itt van néhány kép a tegnap esti "Dress classy to get trashy" partiból, ami szenzációs volt.

Akkor most elmesélem Belgiumot. A jegyet mindössze 20 euroért vettük (oda-vissza) az Eurolines-nál és roppant boldog voltam, mert egyszer már utaztam velük Brnoba és az akkor szintén nagyon alacsony ár mellé járt hostess, aki fél óránként körbejárt és kávéval, teával, üdítővel kínálta az utasokat. Voltak még a buszon újságok, szintén ingyen. Tehát igen magas színvonalra számítottunk, de mikor megérkezett a busz, már akkor láttuk, hogy leshetjük azt a színvonalat. Azzal kezdeném, hogy a busz tele volt és mi voltunk az egyedüli fehérek. Ez még nem is lett volna baj, de a buszsofőr nem tudott angolul, viszont úgy csinált, mint aki igen. Végig nagyon büdös volt a buszon, de kb. a második óra végére az orrunk hozzászokott. 4 óra utazás után leszálltunk Brüsszelben és vártuk Verát, a szállásadónkat. Ez volt az első couch surfingelésünk és eléggé be voltunk rezelve, mert azért mégiscsak egy vadidegen ember házában fogjuk eltölteni az éjszakát. Vártunk az állomás előtt, ami tele volt csövesekkel és mindenféle fura fazonnal és csak annyit tudtunk, hogy várunk egy Vera nevű nőre, akinek szőke haja van és egy kék Mini Morissal jön. Hál’ Istennek végül megérkezett és egyből a nyakunkba borult, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az EU parlament HR osztályán dolgozik feltehetőleg valami vezető pozícióban és hobbija a fényképezés. Egyébként portugál, de angolul és franciául is perfekt. Végig nagyon lelkes volt, a kis Minivel bejártuk egész Brüsszelt, mindent megmutatott, mindenről mesélt és be nem állt a szája. Annyira édes az a nő, olyan barátságos volt és nagylelkű, hogy az valami hihetetlen. Vett nekünk belga csokit, etetett, itatott, és végig a tenyerén hordozott minket. Brüsszel nagyon francia, nagyon stílusos város, kicsit Párizsra emlékeztetett. Gyönyörű gótikus templomai vannak és középkori házai. Mindenféle luxusmárka képviselteti magát a városban és a központ tele van első osztályú, agyondizájnolt csokoládéboltokkal. Vera elvitt minket az Atomiumhoz, ami nagy meglepetés volt, mert biztosak voltunk benne, hogy nem fogjuk látni, ugyanis a város szélén van. Bejártuk a szépművészeti múzeumot, láttunk egy Mirot, egy Dalit és pár Kokoschkát.

2 napot töltöttünk Brüsszelben, mert a genti szállásadónk linknek bizonyult, úgyhogy a második éjszakára is maradtunk Veránál, aki ennek láthatóan nagyon örült. A harmadik nap reggelén átvonatoztunk Gentbe, ami nagyon édes kisváros, de elég unalmas. Vannak gyönyörű épületei és kanálisai, meg gótikus templomai, de valahogy nem volt az igazi. Este tovább is álltunk Brugge-be, ahol Marcel, az ottani szállásadónk kijött elénk a pályaudvarra és körbekalauzolt a városon. Képzeljetek el egy 34 éves borostás, tetovált, fülbevalós pasit, akinek a bátyja drogdíler, az apja meg egy erőszakos alkoholista. Ez volt Marcel, akinél az éjszakát töltöttük. Hát nem mondom, hogy nem tartottam a dologtól, de mint később bebizonyosodott, az első benyomás igaz volt, ugyanis egy nagyon aranyos, kedves és rendkívül nyitott embert ismertünk meg benne. Hétvégente dolgozik csak, méghozzá egy gyárban és egész évben arra spórol, hogy elutazhasson valahová pár hónapra. Rengeteg helyen járt már: India, Bolívia, Peru, Thaiföld – csak pár állomás. Magára szinte semmit sem költ, a fűtést sem kapcsolja be, csak hogy spóroljon. Gyereket nem akar, mert az meggátolja a nagy szabadságban és abban, hogy akkor és oda menjen, amikor és ahová csak akar. Azt mondta, hogy majd tíz év múlva keres egy olyan nőt, akinek már nagy gyereke van, és akkor ketten utazgathatnak, mert a gyerek már majd tud gondoskodni magáról.

Bejártuk egész Brugge-t, mindent megmutatott, mindenről mesélt. Mennyire más olyasvalakivel járni a várost, aki ott lakik és tud róla mindnet, mint idegenként egy útikönyvvel a kezedben!! Elvitt a legjobb sörözőbe, ahol 300 fajta sör közül választhattunk és mindegyiket másféle pohárban szervírozták. Sztorizott rengeteget, meséltünk mi is és nagyon jó esténk volt így együtt.

Mielőtt elindultunk, rengeteget gondolkodtam azon, hogy vajon mi vihet rá egy embert arra, hogy vadidegen embereket fogadjon be a házába ráadásul teljesen ingyen. Aztán gyorsan megkaptam rá a választ: Vera esetében a magány volt a motiváció. Szegénynek se kutyája, se macskája, a lánya Portugáliában él, a pasija lelépett 2 éve, ő meg egyedül van. Ezért beszélt szegény annyit, mert nincs kivel megosztani a gondolatait, és amikor végre talált néhány embert, akik - még ha ideiglenesen is -, de a társasága lettek, akkor gyorsan ki akart adni magából mindent. Marcel pedig egyszerűen csak egy őrült világutazó, aki mindent akar látni és mindenkivel beszélni, mert valami nagyon, de nagyon hajtja belülről. Ő is magányos farkas, de az ő magánya választott magány, míg Verának csak egyszerűen ezt dobta a gép.

Nem is az a jó a couch surfingben, hogy nem kell fizetned a szállásért, hanem az, hogy megismersz egy embert, akinek elég bizalma van feléd, hogy beengedjen a házába és megmutassa a maga világát. Látod, ahogy él, amit eszik, amit iszik, megismered kicsit a szokásait. Rajta keresztül pedig a várost, ahol él, méghozzá olyan alaposan és olyan új szemszögből, amit még a legjobb idegenvezető sem tud nyújtani. Már az elején úgy beszélgettünk velünk, mintha régi barátok lennénk, mert ez csak így mehet, és tiszteletkörökre amúgy sincs idő. Nem is beszélve arról, hogy aki ilyesmire vetemedik, az annyira nyitott és kíváncsi természetű, hogy távolságtartásnak vele szemben nincs is helye. Isteni volt a kék Miniben végigszáguldozni Brüsszelen és kicsit úgy érezni, mintha mi is helyiek lennénk. Kicsit azok is voltunk, amíg Vera szemüvegén keresztül láttuk a várost. Ugyanilyen jó volt a brugge-i söröző asztalánál összezsúfolódva ücsörögni és mesélni Magyarországról, és hallgatni a világról, mert Marcelnek az egész világ az otthona. Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a fajta utazást, mert feledhetetlenné teszi az amúgy sem mindennapi élményt.

Belgium összegészében nagyon tetszett, de távolról sem olyan tiszta és rendezett, mint Hollandia. Bár lehet, hogy elfogult vagyok, mert ez alatt a 3 hónap alatt kicsit a második otthonommá vált ez az ország. Itt irreálisan jól működik minden, túl zöld a fű, túl kék az ég, túl fehérek a bárányok, és a vonatok másodpercre pontosan járnak. Túl jó dolgunk van

Csak életjelet szeretnék adni magamról. Percekre van most csak net, úgyhogy rövid leszek. Tegnap jöttem vissza Belgiumból, nagyon klassz volt, de erről majd később. Csütörtökön volt a királynő szülinapja, amiről a híradóban már hallottatok. Az 5 halálos áldozattól eltekintve minden jól ment. (még mindig le vagyok sokkolódva a történteken. Főleg, hogy épp a vonaton ültünk Henryvel, mikor megcsörrent a telefonja. A bátyja volt az, aki Utrechtben él a barátnőjével. A barátnő barátnőjének az anyukája volt az egyik áldozat. Mikor ilyenek történnek, akkor hol van a Jó Isten, de most komolyan?)

A koninginnedag füstje nagyobb volt, mint a lángja. Narancsban tomboló milliós tömeg, belőtt és részeg fiatalok, tömegnyomor, pisilés 2 euroért, ugrálás Tiestora. Több tonna szemét gyűlhetett össze az utcákon. Nehéz volt 5 négyzetmétert találni egész Amszterdamban, ahová letehettük volna  a kis fenekünket. Az egy utcahosszra jutó meztelen péniszek száma magasan meghaladta az átlagot. Magyarázat: A férfiak nem fizették ki a 2 eurot.

Dióhéjban ennyi, most jöjjön valaki, aki jobban vissza tudja adni, miről is szól ez az egész. (rengetegszer láttam már, és még mindig minden alkalommal röhögök rajta)

 John Fealey!

A tegnap este zseniális volt. Az amerikai-ausztrál kultúra újabb szeletét fedezhettük fel egy tölcsér, egy cső és némi sör segítségével. Mi többnyire csak nézői voltunk az eseményeknek, de azt hiszem jobb is így, tekintve hogy mi történt szegény Sam-mel, aki egy ideig győztesnek tűnt a versenyben (cenzúra). A barátaim odahaza ugyancsak jót mulathattak, mert folyamatosan hívogattak a V-Blockból, hogy magvasabbnál magvasabb gondolatokat közöljenek velem és különféle embereknek adogatták oda a telefont, akik mind közölték; hiányzom. Hatalmas szeretet adag hömpölygött felém a telefonon keresztül, annyira imádtam őket! Az utolsó hívás arról szólt, hogy elénekelték nekem az Álomhajót. Az éneklés szó itt egy szimbólum arra a hangorkánra, ami a torkukból jött. Kimentem hát a folyosóra, ahol ott ácsorgott a karibi srác, illedelmesen elnézést kértem tőle amiatt, ami most következni fog, majd torkomszakadtából énekelni kezdtem (újabb szimbólum) a lányokkal a dalt. A srác rámbámult, megkérdezte, hogy ez mégis miféle nyelv, majd mikor közöltem, hogy magyar, csak ennyit mondott: "Ótejóisten." Majd röhögve távozott. Annyira jól esik, hogy így hiányzom és nekem is nagyon hiányoznak, és rettentően szerettem volna velük lenni tegnap este, de az is igaz, hogy ugyanolyan  rettentően örültem annak, hogy mégsem vagyok. Annyira szeretek itt lenni, annyi új élmény, érzés benyomás ért ez alatt a pár hónap alatt, hogy el sem tudom képzelni mi lesz, ha haza kell menni. Őszintén mondom, hogy boldog vagyok itt, semmi bajom sincs az égadta világon. Néha azon kapom magam, hogy csak úgy vigyorgok bele a világba. Most innen nézve elképzelhetetlennek tartom, hogy hazamenjek és folytassam azt az életet, amit azelőtt éltem, hogy ide kijöttem. Mert most, hogy látom, hogy másképp is lehet élni, átértékeltem a magyarországi dolgokat. Nemcsak a hatalmas jólétről bszélek, ami itt van, hanem arról a szemléletbeli különbségről is, ami itt az embereket jellemzi; ahogy másokhoz és a világ dolgaihoz viszonyulnak. Hogy nyitottak, barátságosak, és hogy nekik természetes az, ami az otthoni átlagembernek csak álom. Mert még mindig elámulok azon, hogy itt hogyan élnek. Vasárnaponként kirándulnak, hajókáznak a kanálisokon. Ha süt a nap, kiülnek a ház elé, vagy a kikötött hajóra a vízen és piknikeznek. Az első napsugár megjelenésekor megtelnek a kerthelyiségek és az emberek boldogan fodítják az arcukat a Nap felé. Értékelik az egyszerű dolgokat, mint a természet, a jó idő vagy egy mosoly egy idegentől. Itt azok is szóba állnak egymással, akik nem ismerik egymást, csak hogy az időjárásról vagy akármiféle hétköznapi dologról váltsanak pár szót. Ez a város pezseg, lüktet, él és virul, mert a körülmények adottak ahhoz, hogy így legyen. Itt az antikvárius kint hagyja az utcafronton a portékáját és bemegy ebédelni, mert tudja, hogy senki sem fogja ellopni az árut! Itt mindenhová virágot ültetnek, mert nem tépik le őket vagy lopják el. És ezek után, hogy láttam, hogy másként is lehet, menjek haza Magyarországra? Ahol mindenki depressziós, ahol szemetesek az utcák, ahol lopnak, bűnöznek? Ahol a főváros tele van hajléktalannal? Ahol úgy választják a miniszterelnököt, mint az óvodások, akik arról döntenek, hogy ki legyen a csapatkapitány, és ahol panamáznak a képviselők és milliárdokat lopnak el az önkormányzatoktól, hogy ők jól járjanak?

Tisztában vagyok vele, hogy ez az élet, amit most élek, csak egy illúzió. Hogy a való élethez nincs sok köze. Mert nekem csak annyi a dolgom, hogy tanuljak és jól érezzem magam és lássak a világból minél többet. De azt is láttam, hogy ha dolgozni akarnék itt, mennyivel többet kereshetnék, mint ugyanazzal a munkával otthon. Írtam már a minimálbérről, azt hiszem. Nem kevés. Ha egyetemistaként bejentett munkahelyed van, igényelhetsz tanulmányi támogatást, ami szintén nem kevés pénz. Szóval annak ellenére, hogy tudom, hogy ez a félév egy csodaszép ajándék, amit meg kell köszönnöm a sorsnak, nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek Magyarországra. Pedig vissza kell, mert nekem az a hazám, az otthonom és ott van a családom, meg a barátaim. De azt is tudom, hogy most még nem megyek haza végleg. Annyi szép hely van a világon, amit még nem láttam, annyi ember, akikkel még nem beszéltem, annyi tánc, amit még nem táncoltam és annyi étel, amit nem kóstoltam. Szóval az én szívem most akkor boldog, ha úton van, vagy legalább ha a tudat adott, hogy mehet, ha akar. Hogy mehet, mert van rá lehetőség. Azon leszek, hogy legyen.