Tegnap volt az amerikai irodalom vizsgánk. 3 órás vizsga volt, a tanárnő semmit sem bízott a véletlenre, mindent kikérdezett. Nem lesz vele gond, szép, gömbölyű jegyet fogunk kapni rá. Most, hogy a félév már majdnem a hátam mögött van, be kell ismernem, hogy a nehézségek ellenére milyen elégedett vagyok mindennel. Annyit kaptam ettől a félévtől; barátságokat, utazásokat, élményeket és rengeteg tudást is. Hiába tanulom már ezt 4 éve, mégis most tudtam meg, hogy mitől realista egy regény, hogy mi a különbség a naturalista és a realista hős között és hogy miért rajonganak annyian Walt Whitmanért. És most reagálva egy tegnap folytatott furcsa beszélgetésre, ami fölött még most sem tudtam napirendre térni, kifejteném amit gondolok; az illető tudom, hogy olvas. Vannak olyanok, akik azt kérdezik, hogy ezek mégis milyen szempontból fontos dolgok, mert ezek csak könyvek. Az biztos, hogy nem fogok életet menteni a tudásommal, de ezek nem csak könyvek. Mert mint minden tudomány, az irodalom is összefügg más tudományokkal, és ha valaki egyszer elkezd másképp írni (festeni, tervezi, építeni, stb), akkor az nem eggyel több fejezetet jelent majd a tankönyvekben, hanem azt, hogy valami nagy változás van a társadalomban és/vagy a gondolkozásmódban. Egy könyvnek nem csak esztétikai értéke lehet, hanem kordokumentum is egyben. Biztos vannak olyanok, akiknek még soha nem volt olyan találkozásuk egy könyvvel, ami megváltoztatott volna bennük valamit. Ami adott volna nekik valami szépet. Vagy nem olvastak olyan verset, ami annyira megfogta őket, hogy ha nem tudnak elaludni, ezt mondogatják magukban, mert nem tudnak betelni a szépségével. Biztos vannak ilyenek. És én szívből sajnálom őket. Szóval aki azt gondolja, hogy az életben egyedül azok a dolgok fontosak, amik megfoghatóak, mint egy autó vagy egy ruha, vagy csak az a tudomány, aminek kézzelfogható haszna van, mint amilyen a jog vagy az orvostudomány, annak azt javaslom, hogy vegyen a kezébe egy Kosztolányi kötetet vagy a Mester és Margaritát és addig fel se kelljen a székből, amíg ki nem olvasta. Ha ezek után is úgyanúgy gondolkodik, akkor azt hiszem menthetetlen eset.
Visszatérve a különbségekre. Itt nem arról szólt a félév, hogy a tanár egy bizonyos irodalomtörténeti korszakból kiválasztja a kedvenceit és azokat rágják a diákok lassan vánszorgó órákon keresztül, miközben semmit nem tudnak meg a műről, mert a tanár nem tud elszakadni rajongása tárgyától, vagy mert egy 10 soros szövegrészlet mikroelemzését követelik tőlük, aminél nagyobb marhaságot még sosem hallottam. Az óra itt interaktív volt és motiváló. Egy korszakra adott rálátást, de nemcsak az irodalmára, hanem társadalmára, történelmére, kultúrájára, de még a gazdaságára is. Úgy érzem itt valódi tudást kaptunk. Nem azt mondom ezzel, hogy az ELTE-n nincsenek jó tanárok, mert vannak, csak kisebbségben. (Sosem felejtem el az Eötvös félév első óráját Bécsy Ágnesnél, aki közölte, hogy a saját bevallása szerint is olvashatatlan regényekkel fog kínozni minket fél éven át, majd a végén írjuk egy egymillió oldalas dolgozatot egy olyan problémáról, ami báró Eötvös Józsefről szól és bennünket különösen izgat. Mondanom sem kell, hogy nem volt ilyen.
Anyáék meglátogattak. Nagyon jó volt megmutatni nekik a világomat (ami most sajnos az esős arcát mutatta), bár nem tudom, hogy sikerült-e átadni nekik azt, hogy miért is imádom ezt az országot annyira. Hoztak hazai ízeket, libamájat, fehérpaprikát, és még parízert is! Mikor beleharaptam a fehér paprikába, úgy rámtört a honvágy, hogy beleborzongtam. Azon kívül, hogy nagyon boldog voltam, hogy láthatom őket, sok furcsa érzést is elhoztak nekem. Elhozták az otthont. a barátaimat, azokat, akiket szeretek. Azáltal, hogy velük beszélgettem ezekről a dolgokról, sokkal közelebbinek éreztem a két világot egymáshoz; az otthonit és az ittenit. Olyan emberekről is beszélgettünk, akik fél éve egyetlen egyszer sem jutottak eszembe. Nem tudom hogy lehet ez, mert - habár nem a barátaim - de egy városban éltünk évekig, én pedig egyszerűen elfelejtettem őket. Hogy felejthet el az ember ilyesmit?
Olyan gyorsan eltelt ez a fél év, hogy észre sem vettem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mikor fel kell fognom, hogy vége, hogy ennyi volt. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Tegnap este az Einstein nem volt az igazi. Ott lebegett a "vége" felirat a szemünk előtt. Henry mindenkinek hiányzik, olyan különös, hogy nincs itt. Az ember szeme mindig a hiányt keresi, az a legérdekesebb. Ha leveszel egy képet a falról, a helye vonzani fogja a tekintetedet. Addig fogod nézni az üres helyet, míg meg nem szokod, hogy nincs ott a kép. Mi is így leszünk majd azokkal, akiket itt megszerettünk. Egy ideig őket fogjuk keresni mindnehol, az utcán, a buliban, a parkban. Aztán megszokjuk, hogy nincsenek, és remélhetőleg belenyugszunk.
Sajnos már a búcsúzó szemével nézek itt minden házra, bokorra, kanálisra. Pedig ahogy Dalma mondja: nem sírunk, hogy elmúlt, hanem örülünk, hogy megtörtént.
Utolsó kommentek