A tegnap este zseniális volt. Az amerikai-ausztrál kultúra újabb szeletét fedezhettük fel egy tölcsér, egy cső és némi sör segítségével. Mi többnyire csak nézői voltunk az eseményeknek, de azt hiszem jobb is így, tekintve hogy mi történt szegény Sam-mel, aki egy ideig győztesnek tűnt a versenyben (cenzúra). A barátaim odahaza ugyancsak jót mulathattak, mert folyamatosan hívogattak a V-Blockból, hogy magvasabbnál magvasabb gondolatokat közöljenek velem és különféle embereknek adogatták oda a telefont, akik mind közölték; hiányzom. Hatalmas szeretet adag hömpölygött felém a telefonon keresztül, annyira imádtam őket! Az utolsó hívás arról szólt, hogy elénekelték nekem az Álomhajót. Az éneklés szó itt egy szimbólum arra a hangorkánra, ami a torkukból jött. Kimentem hát a folyosóra, ahol ott ácsorgott a karibi srác, illedelmesen elnézést kértem tőle amiatt, ami most következni fog, majd torkomszakadtából énekelni kezdtem (újabb szimbólum) a lányokkal a dalt. A srác rámbámult, megkérdezte, hogy ez mégis miféle nyelv, majd mikor közöltem, hogy magyar, csak ennyit mondott: "Ótejóisten." Majd röhögve távozott. Annyira jól esik, hogy így hiányzom és nekem is nagyon hiányoznak, és rettentően szerettem volna velük lenni tegnap este, de az is igaz, hogy ugyanolyan  rettentően örültem annak, hogy mégsem vagyok. Annyira szeretek itt lenni, annyi új élmény, érzés benyomás ért ez alatt a pár hónap alatt, hogy el sem tudom képzelni mi lesz, ha haza kell menni. Őszintén mondom, hogy boldog vagyok itt, semmi bajom sincs az égadta világon. Néha azon kapom magam, hogy csak úgy vigyorgok bele a világba. Most innen nézve elképzelhetetlennek tartom, hogy hazamenjek és folytassam azt az életet, amit azelőtt éltem, hogy ide kijöttem. Mert most, hogy látom, hogy másképp is lehet élni, átértékeltem a magyarországi dolgokat. Nemcsak a hatalmas jólétről bszélek, ami itt van, hanem arról a szemléletbeli különbségről is, ami itt az embereket jellemzi; ahogy másokhoz és a világ dolgaihoz viszonyulnak. Hogy nyitottak, barátságosak, és hogy nekik természetes az, ami az otthoni átlagembernek csak álom. Mert még mindig elámulok azon, hogy itt hogyan élnek. Vasárnaponként kirándulnak, hajókáznak a kanálisokon. Ha süt a nap, kiülnek a ház elé, vagy a kikötött hajóra a vízen és piknikeznek. Az első napsugár megjelenésekor megtelnek a kerthelyiségek és az emberek boldogan fodítják az arcukat a Nap felé. Értékelik az egyszerű dolgokat, mint a természet, a jó idő vagy egy mosoly egy idegentől. Itt azok is szóba állnak egymással, akik nem ismerik egymást, csak hogy az időjárásról vagy akármiféle hétköznapi dologról váltsanak pár szót. Ez a város pezseg, lüktet, él és virul, mert a körülmények adottak ahhoz, hogy így legyen. Itt az antikvárius kint hagyja az utcafronton a portékáját és bemegy ebédelni, mert tudja, hogy senki sem fogja ellopni az árut! Itt mindenhová virágot ültetnek, mert nem tépik le őket vagy lopják el. És ezek után, hogy láttam, hogy másként is lehet, menjek haza Magyarországra? Ahol mindenki depressziós, ahol szemetesek az utcák, ahol lopnak, bűnöznek? Ahol a főváros tele van hajléktalannal? Ahol úgy választják a miniszterelnököt, mint az óvodások, akik arról döntenek, hogy ki legyen a csapatkapitány, és ahol panamáznak a képviselők és milliárdokat lopnak el az önkormányzatoktól, hogy ők jól járjanak?

Tisztában vagyok vele, hogy ez az élet, amit most élek, csak egy illúzió. Hogy a való élethez nincs sok köze. Mert nekem csak annyi a dolgom, hogy tanuljak és jól érezzem magam és lássak a világból minél többet. De azt is láttam, hogy ha dolgozni akarnék itt, mennyivel többet kereshetnék, mint ugyanazzal a munkával otthon. Írtam már a minimálbérről, azt hiszem. Nem kevés. Ha egyetemistaként bejentett munkahelyed van, igényelhetsz tanulmányi támogatást, ami szintén nem kevés pénz. Szóval annak ellenére, hogy tudom, hogy ez a félév egy csodaszép ajándék, amit meg kell köszönnöm a sorsnak, nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek Magyarországra. Pedig vissza kell, mert nekem az a hazám, az otthonom és ott van a családom, meg a barátaim. De azt is tudom, hogy most még nem megyek haza végleg. Annyi szép hely van a világon, amit még nem láttam, annyi ember, akikkel még nem beszéltem, annyi tánc, amit még nem táncoltam és annyi étel, amit nem kóstoltam. Szóval az én szívem most akkor boldog, ha úton van, vagy legalább ha a tudat adott, hogy mehet, ha akar. Hogy mehet, mert van rá lehetőség. Azon leszek, hogy legyen.