Tegnap eltekertünk Hágába a tengerpartra. Az odaút magas dűnéken vezetett keresztül, tűzött a nap, mi pedig 2 órát tekertünk a partig. Olyan különös ez a Hollandia. Pár napja még kabátban mászkáltunk és majd' megfagytunk a viharban, most pedig kitört a kánikula. Igazi mediterrán tájnak láttam a dűnéket, forróság volt, tengerillat szállt a levegőben, ami keveredett valami furcsa virágillattal. Mintha csak Horvátországban, vagy Görögországban lettünk volna. A part nagyon zsúfolt volt, minden holland ott hupákolt, mi pedig élveztük a napsütést, amíg csak lehetett. Csodaszép nap volt! Hazafelé megnéztük a királynő palotáját, Wassenaar-on lakik egy erdő közepén. 50 km-t tekertünk tegnap és csodával határos módon nincs izomlázam.
Csilla tegnap hozzám költözött. Borzasztó ez a költözés. Össze kell raknod a holmidat, az életedet és elmenni onnan, ahová annyi szép emlék köt. Én is csomagolok nemsokára. Próbálok nem jajveszékelni, de néha ezt nagyon nehéz megállni. Sokszor gondolkozom azon, hogy Kata példáját követve odaláncolom magam egy tehénhez vagy egy kanálishoz, a kulcsot pedig messzire hajítom, mert azt akarom, hogy száz lóval se szakíthassanak el innen. Viszont tegnap lefekvés előtt próbáltam összeszámolni, hogy mik hiányoznak. Elég szép lista lett belőle. Hiányzik a Nagymamám, aki minden alkalommal olyanokat tud mondani, hogy hetekig nevetünk rajta. Hiányzik, hogy reggel lágy tojást főzzek Apának. Vagy hogy Anyával kimenjünk a piacra lángost enni és a lángosos néni megkérdezze: "Itthon van a kislány, Évike? Látja, nem is volt ez olyan hosszú idő." Hiányzik a saját lakásom/szobám, ahol igazi várúrnő vagyok, nem pedig paraszt a mások sakktábláján. Hogy bármikor felhívhassam a barátaimat, akik nem fél éve ismernek, hanem hosszú évek óta és fél szavakból is megértjük egymást. Ilyen apróságok jutottak eszembe. De igazából azt gondolom, hogy ezek a nagy dolgok. Ezek azok, amik igazán fontosak.
Amit itt igazán szeretek, annak egy része megvan otthon is. A tehenek, a bárányok, a szép természet, napsütés. Ami otthon nincs meg, és itt nagyon megtanultam értékelni, az az, hogy itt kedvesek az emberek (lakótársakat leszámítva), nyitottak, beszélnek angolul. Tudnak élni, és megvan hozzá minden adottság ebben az országban, hogy a maximumot hozzák ki mindenből. A rengeteg bicikli. A környezettudatosság. A sokféle náció. A tenger. A lehetőségek tárháza. Az életszínvonal.
Mindig így akartam élni, ahogy ebben a félévben tettem. Megéltünk minden pillanatot, mindig mentünk mindenhová, és nincs olyan dolog, amire azt mondanám, hogy bánom, hogy nem tettem meg, mert megtehettem volna. De az is igaz, hogy nem lehet ezt sokáig csinálni, mert kiéghet az ember könnyen. Néha már érzem, hogy kicsit over-holidayed vagyok (Nem én találtam ki ezt a szót sajnos, de valami szuper-találó.) és azt akarom, hogy hagyjanak békén és csak nyugalom legyen. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy ennek semmi köze a való élethez. Ez csak egy illúzió. Semmi más dolgom nem volt ebben a félévben, mint tanulni és jól érezni magam. Ez egy burok. Egy csoda-ország, ahol csak jó dolgok történnek és minden lehetséges, amit csak szeretnék. Otthon sosem éreztem így, mert nincs is így. Kaptam ezt az ajándékot, mert jól tanultam és mert szerencsés vagyok, de most itt az ideje visszatérni a való életbe.
Utolsó kommentek