Nem is tudom, hol kezdjem. Talán visszafelé időben. Tegnap volt Henry búcsúbulija. Elég kiakasztó volt, hogy őszinte legyek. Olyan volt az egész, mint mikor a halálraítéltek még utoljára őrölten kitombolják magukat, mert tudják, hogy úgyis ez lesz az utolsó. Én nem tomboltam, csak csendes megfigyelő voltam, de abból is elég lett egy idő után. Amúgy is elég rosszul tolerálom az ilyesmit, de ebben a tegnapi szituációban az is benne volt, hogy nemsokára az én estém jön el, az én utolsó estém. Csak akkor már nem lesz kitől elbúcsúzni, mert szinte mi leszünk az utolsók, akik hazamennek innen. Búcsú. Ki nem állhatom ezt a szót. Van benne valami nagyon végleges.
Hazafelé a buliból éppen a könnyeimmel harcoltam, mikor megláttam egy lányt, aki mellett mentőautó parkolt, a feje alól pedig folyt ki a vér. Gyorsan észhez térített a látvány, mert azért mégiscsak van annál rosszabb, mint mikor egy hollandiai félév után haza kell menned. Hazaérve beszélgettem valakivel, akinek sok tapasztalata van költözésekről, nagy utazásokról és búcsúzásokról, és helyre tette gyorsan a világom.
A kölni dóm lenyűgöző. A Notre Dame-hoz tudnám hasonlítani, bár az sokkal kisebb, de a hatásuk hasonló. Olyasfajta épület, amit órákig el tudnék nézni, mert úgysem unnám meg. Mindig van rajta valami felfedeznivaló.
Dalma világa nagyon színes. Köln külvárosában lakik egy hatalmas egyetemi faluban, ahol mindenféle náció megfordul. Egy francia meg egy kanári-szigeteki lánnyal és egy magyar fiúval lakik együtt. Minden este máshol gyűlnek össze, esznek-isznak, és mindig van épp egy buli valahol. Szombat este Judit rakott krumplit készített nekünk, sajttal a tetején, amit egy üveg ötputtonyos tokajival öblítettünk le. Annyira hiányzott a magyar társaság, nem mintha itt nem lenne részem benne, csak a lányok társaságát már annyira megszoktam, hogy nagyon különös volt „más” magyarok között lenni. Első este óriási buliban voltunk, az otthoni közgáz bulikhoz hasonló volt ez, az egyetem főépületében 6 teremben hat különféle zene szólt és Dalmával a parkett ördögei voltunk. Táncoltunk esőben, mezítláb, és asztal tetején is, ahogy illik.
Voltunk Bonnban, ami nagyon édes város, kirándultunk egy közeli kastélyhoz és nagyon jó volt végre domborulatokat látni – nem mintha nem imádnám a holland mélyföldet, de azért a változatosság gyönyörködtet. Hétfőn reggel felkerekedtünk, Dalma órára ment, én pedig vásárolni és gyönyörködni a városban. Délben isteni pisztrángot ettünk a suli menzáján, ami csodálatos volt. 6 különböző étteremben ehetsz, de előtte mindegyiknek a választékát megtekintheted egy búra alatt az aulában! Az ételeknek itt van ízük és elérhető áron adják őket!
Aztán délután a Rajna parton ülve Mariann feltette a kérdést, hogy mikor indul a vonatunk haza. Ez volt az a pillanat, mikor észrevettem, hogy elvesztettem a jegyeinket. Azokat a jegyeket, amik előre lefoglalt, kedvezményes jegyek voltak, mindemellett az utolsó helyeket kaptuk meg azon a bizonyos vonaton. Tehát ez azt jelenti, hogy aznap nem jutunk haza, nem tudok elköszönni Henrytől, akit Isten tudja mikor látok legközelebb, és nem tudunk vizitelni Ms. Kastennél. Dalmával őrült vágtában indultunk a belvárosi McDonald’s felé, aminek a wc-jében őket hagytam. Az út óráknak tűnt, de az alatt a 20 perc alatt, amíg valóban tartott, a ’hogy lehettem ilyen hülye?’ és a ’hogy jutunk most haza?’ kérdések mellett az is a fejemben forgott, hogy ez most miért történik velem. Nem hiszek a véletlenekben, egyáltalán nem, ezért folyton azon járt az eszem, hogy a Jóisten most ezt mégis miért csinálja. Nem tettem semmi rosszat, akkor miért akar megleckéztetni? A történethez tartozik, hogy a 3 nap alatt egy árva német szó sem hagyta el a számat, mert a 8 év tanulás ellenére meg voltam győződve afelől, hogy teljesen elfelejtettem – mivel nem ért nyelvi inger 5 éve. De amint berontottam a McDonald’s-ba és megláttam az ismerős wc-s nénit, olyan tökéletes németséggel adtam elő a bajomat, mintha mindig is ezen a nyelven beszéltem volna. Az alkohol mellett a stressz a legjobb nyelvtanár, ezt is aznap tanultam, mint sok minden mást is. Meglett végül a jegy, a néni beletette a papírgyűjtőbe, de végül visszakaptam őket. Kezemben a piros borítékkal bután néztem Dalmára. „Most ez akkor miért volt?” – kérdeztem. Rám nézett a nagy zöld szemeivel és azt mondta: „Azért Lau, hogy figyelj oda.” És milyen igaz. Figyelni kell a jelekre, mert nem hiába küldözgetik őket onnan fentről. Olvastam egyszer egy könyvet Coelho-tól, amiben a főhős úgy találja meg a kincset, hogy csak a jeleket követi, de azokat kitartóan, éveken át. Aztán persze megtalálja a kincset, ami nemcsak valódi kincs, hanem a boldogság is egyben, de ez már klisé. Szóval bementem a dómba és megmondtam neki, hogy vettem a jelet és azt is megköszöntem, hogy visszaadta a jegyeket. Szerintem még soha sem mentem be ilyen indíttatásból egy templomba, mert valahogy mindig úgy éreztem, hogy ha közlendőm van vele, akkor azt bárhol megtehetem, nem kell ahhoz feltétlenül egy templom. Lefekvés előtt pedig sokat gondoltam a wc-s nénire, mert habár 50 cent volt, még soha nem éreztem, hogy ennyire megérte volna fizetni egy pisilésért.
Utolsó kommentek