Nem igaz, hogy mi volt ma. Az allegóriás óra átlépte a tűréshatáromat. Mindent elolvastam mára, értitek: Mindent. Mégsem értettem az egészet, maximum minden második mondatot. Bár ebben közrejátszhatott a díszes társaság is, aki jelen volt az órán. Bár ez már az 5. hét velük, de még mindig nem untam meg a látványukat, ezért most megragadom az alkamat és bemutatom a bandát.

Van ugye a tanár, az örökké szoknyában járó Ms. Madleine, vastag nyakláncokkal és még vastagabb vádlival. A bokája viszont olyan vékony, hogy el sem tudom képzelni, hogyan bírja el azt a testes asszonyságot. Mindig ki van sminkelve és valami hihetetlen monoton hangnemben beszéli az angolt, hogy néha-néha egyetlen zümmögéssé olvad a fejemben az egész hangsor. Széles mosollyal, megfontoltan, kimérten beszél, de simán el tudom képzelni, hogy egyszer csak előránt egy géppisztolyt és ugyanazzal a mosollyal mindenkit lepuskáz. Mellette közvetlenül ül a Mick Jagger arcú, oroszlánhajú bölcsész prototípus, aki kinyúlt kötött pulcsiban és téglaszínű kordbársony nadrágban feszít, ami alól kivillan a fehér zokni. Mellette a 65 év körüli zakós ügyvéd, aki csak úgy szórakozásból íratkozott be irodalomelméletre, hogy legyen egy második diplomája is. Jelen van még a két sűrűn pislogó, éles hajválasztékot és pápaszemet viselő fiú, akik csak a könyvet bámulják, állandóan kérdeznek és kiegészítenek, valamint beszélnek latinul. Természetesen. A világ legrondább cipőivel rendelkező lány is velünk van, aki ma 10 centis szürke, lakk domina-magassarkúban pompázott, felülről viszont olyan, mint egy bajor menyecske. Elképesztő kontraszt. A legjobb a francia gatyamodell, (nem az. Se nem francia, se nem modell, de én annak képzelem) aki gyönyörű és okos, inkább egy Galliano bemutatón tudnám elképzelni, mint a Literary Studies óráin, ott szoktak ilyen szép fiúk mászkálni. Legszívesebben egy kendőt terítenék a fejére, mert ha ott van, nem lehet máshova nézni. Jajj, majd elfelejtettem a bolgárt, aki magyar filológiát (!) tanult fél évig a Balassi Intézetben (!), Petyának hívják és egyébként lány. Na ez a társaság beszélget Szent Ágostonról és a középkori álomallegóriáról. Képzelhetitek..Én mondom zseniális, egyszerűen nem lehet ezt megunni. Néha úgy érzem magam, mint aki kívülről tapad egy akvárium üvegfalára és drukkol, hogy a bent úszkáló fura élőlények még tovább produkálják magukat. Kata végigröhögte az órát, én is alig bírtam visszafolytani (intelligens fejet igyekeztem vágni, miközben belülről rázott a röhögés), főleg akkor mikor az angolul alig beszélő, ámde roppantul akaró kardigános bölcsész ötödször ugrott neki ugyanannak a gondolatmenetnek, miszerint Goethe Rémkirálya igenis allegorikus, de hogy hogyan, azt senki sem értette, se mi, se a tanár. Ms. Madleine egyébként ma meg volt fázva és tartva magát a jó holland szokáshoz nem fújta ki az orrát. Egyszer sem. Helyette inkább szipogott. Sokat, hangosan. Ezért az óra úgy nézett ki, hogy Ms. Madleine beszélt, a kardigános néha beleszólt, amit senki sem értett, Ms. Madleine sem, ezért reagálás nélkül folytatta, majd néha megállt, megkérdezte, hogy: "He?", majd szippantott.